Előtörténet:
2776. Augusztus 14.
Ekkor születik meg Denise.
Anyja neve: Jilly Breston.
Apja neve: Thomas Kirk.
Jilly és Thomas a Uss Loganen voltak kutatósztek egy régészcsapatban. Szerelem volt első látásra. A férfi és a nő nagyon hamarössze is házasodtak és két évre a házasságukra megszületett egyetlen gyermekük, Denise.
Mivel Jilly apja Francia származású volt, Denise a nevét megörökölte Francia rokonaitól.
Hamarosan kiderült hogy Denise nagyon is hasonlít az apja vérvonalára; szőke haja, barna szemei vannak.
Denise egész gyermekkorát a Nebula osztályú hajón töltötte a vele egy idős kicsikkel.
Mikor 4 éves volt, apja elvitte őt a Bajorra. A Bajoron töltött időt nagyon élvezte, a helybéliek nagyon kedvesek voltak vele.
" Úgy körübelül két éves koromról vannak már emlékeim.
Az első Bajori látogatásom feledhetetlen volt... emlékszem, apám elvitt a Bajorra. A helybéliek hite, és kedvessége több volt mind kedvesség. A BAjori gyerekekkel töltött játékaim örökké szóló barátságokat kötöttek.
Apa elvitt a piacra, megmutatni hogy mi mindent árulnak ott. Tágra nyílt szemekkel figyeltem a forgatagot.
Volt ott pörgettyű, zenélő doboz, sok-sok plüss állat, meg BAjori könyvek.
Egy hatalmas Jumya nyalókával a kezemben sétáltam apa kezét fogva amikor megszólított bennünket hirtelen egy BAjori szerzetes. Arca öreg volt, meglepődött, szemei valósággal elkerekedtek ahogyan az én arcomat vizsgálta. Letérdelt hozzám, és belenézett a szemeimbe.
" AZ ön lánya különleges, ugye tudta?" - Szólt apámnak. Apám azt felelte hogy sokáig próbálkoztak gyerekkel, és hogy tud róla.
Az öreg szerzetes erre megcsóválta a fejét. Belenyúlt a zsebébe, keze majdhogynem elveszett a hatalmas vörös szövetben, és kivett belőle egy kis medállt.
A medáll sötétvörös színű kú volt, középen egy háromszög alakban arany festék rajta. A nyakamba akasztotta és így szólt:
" Thelamaya" - Ezzel otthagyott minket. "
Nagyon élvezte a nagy hajó nyújtotta lehetőségeket, imádott énekelni és iskolába járni. Habár utóbbit nem a tanulás miatt kedvelte meg, leginkább a barátokkal való játszás, lógás miatt szeretett bejárni.
6 éves volt mikor lementek egy, a Betha qvadránsban lévő bolygóra.
" Egy gyönyörű bolygó terült el a lábam előtt. Kék felhők, mindenhol növények burjánzottak. Füves buckák, gondtalan boldog napsütés... Boldog voltam.
Végre egy olyan bolygón voltunk ahol élvezhettem az igazi napsütést. Barátommal Kitcz-zel azt határoztuk el hogy majd lefotózunk mindent ami az utunkba keveredik. Apa mondta hogy ne csatangoljunk el, de mi mégis megtettük. Annyira vonzott minket a felfedezés öröme, nah és mi olyan izgalmas abban hogyha mindig azt tesszük amit a felnőttek mondanak nekünk.
Én vigyorogva indultam el, Kitcz lemaradt. Mosolygós szőke kislány voltam, olyan hat év körüli. A nyakamban egy vörös huzalon e fotógépem lógott. Egyszerű kis nyári farmar ruha volt rajtam, rózsaszín kis virágos cipő, féloldalas vörös basebol sapka.
Az erdőbe keveredtem. A nyílhegy alakú kommunikátor amit anyám tűzött a ruhámra elveszett, szóval még üzenni sem nagyon tudtam... megrémültem.
Leültem az egyik kőre és nagy lélegzeteket vettem. Tudtam hogy ez az én hibám, és hogy apám valószínűleg nagyon le fog szúrni. De nem sírtam, bármennyire is meg voltam lepődve... Apa mindig arra tanított hogy a sírás semmire sem vezet és hogy legyek mindig, minden helyzetben nagyon erős.
A csendben csak az egyszer-kétszer felerősödő szellő zavart meg ami megsimogatta a bőrömet és megnyugtata a lelkemet. Már esteledett, a nap utolsó sugát hiába akartam volna megtartani sajnos nem tudtam...
Mikor a nap lenyugodott én az egyik fa tövébe vackoltam be magamat és álomra hajtottam a fejemet. Vacogtam a hidegben, és a félelemben.
Apa mindig arról mesélt hogy a hasonló erdőkben vadállatok is rátámadhatnak az emberekre, és akár még fel is falhatnak ha elcsaangolsz. Egyszer meséltek nekem egy kis történetet Jesséről.
A kis történetben Jesse egy kisfiú volt aki annyira kíváncsi volt hogy elcsatangolt az otthonából, ami a közelben lévő falu volt. A történet úgy folytatódott, - a mai napig emlékszem rá- hogy Jese átugrotta a köveken keresztül a hideg vizű folyót. Élvezte hogy végre azt csinálhat amit akar... és ekkor egy hatalmas medve ugrott elő egy egyik bokorból.
A medve rátámadt, és majdhogynem leszakította már első csapásra a fiú karját. Jesse, a buta kisfiú így rohant vissza az anyjához, és elhatározta hogy többet nem csatangol el.
Ezzel a mesével kapcsolatban álmodtam, miközben vártam. Csak vártam, és vártam hogy végre valaki megtaláljon mikor arra ébredtem hogy fény esik valahonnan az arcomra. Egy fény nyaláb.
Először azt hittem, álmodom. Kinyitottam a barna szemeimet, és belebámultam az előttem lebegő fénygömbre. Csak bámultam őt, fogalmam sem volt hogy mi lehet az, őszintén szólva nme is ezen forgattam a gondolataimat.
Gyönyörű volt, szemkápráztató. Emlészem, hozzá akartam érni,annyira felvillanyozott és megmosolyogtatott egyszerre.
Feltöltött reménnyel és boldogsággal... aztán,már másra nem is emlékeztem...
Mikor felébredtem a hajó gyengélkedőjén feküdtem, anya és apa pedig megnyugodtak. Kitcz is ott volt. Nem kaptam semmiféle leszídást.
Annyira boldog voltam.
Mikor elmeséltem hogy mit láttam, senki sem hitte el... talán csak képzelődtem.."
10 éves korában határozta el hogy csillagflotta tiszt lesz, csakúgy mint a szülei és a híres felmenője, James T. Kirk kapitány.
" Körübelűl 10 éves lehettem... Aznap volt általános csillagflotta-Földközi ár történelem órám. Azt álmodtam hogy futok. Magas kislány voltam ekkorra már, copfba fogott szőke hajjal. A folyosón futottam ahogyan csak tudtam. Valami üldözött a hátam mögött. Ahogyan a turbólift felé közeledtem, halálra rémülve, de tudva mit akarva, a hátam mögött a sötétség egyre csak engem követett.
Mintha valamiféle lény lett volna, de mikor hátra néztem a vállam felett, semmi nem volt ott csak a fenyegető sötétség.
Már majdnem a liftnél voltam mikor azt hallottam hogy valaki közelít. Tétován álltam meg, tágra nyílt szemekkel néztem bele a sötétbe. A fejem felett lévő világítási eszközök egymás után sültek ki hangosan sercenve.
Magányosan álltam a sötétségben. A hideg rázott, és akkor csakúgy a sötétből egy magas, jóképű, szőke, barna szemű tiszt lépett elő. Kapitányi rangjelzése csillogott a vállán, aranyszínű egyenruhát hordott mint a csillagflotta tisztek.
" Gyere, ne félj. A sötétség neked nem az ellenséged." - Megfogta a kezemet, és ketten léptünk be a turbóliftbe.
Ő volt az, James T. Kirk. Biztos voltam benne. " Vigyázz a medálra, még egyszer hasznád fogod venni." - Mondta.
Aztán felébredtem. Boldog voltam hogy találkozhattam vele.
Onnantól kezdve már nem féltem a sötétségtől, és a medáll minden nap ott lógott a nyakamban."
14 éves volt mikor beiratkozott a csillagflotta akadémiába.
" Emlékszem, az első napom közelgett villámgyorsasággal. Nem akartam elmenni rá. Egész nyáron arra a napra vártam, most meg rettegtem mikor arra került sor. Idegesen járkáltam fel-alá a szobámba amit foglaltak nekem a szüleim San Fran siscoban. Annyira más volt ez az egész mind otthon. Ha kinéztem a kis szobám ablakán régen, emlékszem, hogy csillagokat láttam, elsuhanó űrbázisokat, bolygókat. Gyönyörű volt.
Ha a San Fran siscói lakásom ablakából kitekintettem hogy különféle flottatisztek arcát láttam, elmenni akik idegesen vitatták meg a Qvantum fizika törvényeit... meg persze a GOlden gate hidat...
Magamban szídtam Kitczit, meg az ő hülye ötleteit hogy belementem egy ilyenbe. Hogy lehetettem képes arra hogy kövessek egy ilyen elvetemült figurát?... Kitcz sosem volt százas de ez most már nyilván valóvá vált.
A kadet ruhámban bambultam ki az ablakon. Nem akartam hogy ez történjen. Haza akartam menni. "
" Személyes napló.
Ez a 16. szülinapom. Úgy tellik az idő akár egy gyors futószallag. Kitcz és én.. azt hiszem megtaláltam azt akit mindig is kerestem. Az igazi szerelmet. Jó itt lenni de az egész annyira sok. Itt azt hiszik az emberek hogy mindenki szuper zseni.
Nem mintha nem szeretnék tanulni, de ez a KObayashi maru ez.. öngyilkosság. Most komolyan ki az aki képes leszedni azokat a Klingonokat. Nah meg a másik fele a " vidd a fáziskalibrátort és tömd meg vele a pulzusblablát" jah.. hű de jó...
Már szívesebben lennék kinn.. odakinn az űrben. Tudom hogy vár rám ott valami..."
Még abban az évben történt vele hogy sikeresen elvégezte a KObayashimaru tesztet, osztályából legelőször.
" Kitcz szólt hogy már megint jönnek... azok a fránya Klingonok. Egyszerűen nem akartam elhinni. Na, nem azt hogy jönnek hanem azt hogy már megint.
- Igazán lehetne eseménydúsabb is ez a probram, látszik hogy egy vulkáni tervezte. - Motyogtam magam elé. Természetesen a parancsnoki székben ültem. A szimuláció már vagy ezer éve majdnem ugyan az volt: mentsd meg a KObayashi Marut, az elvetemült klingonok ellen.
Természetesen aznap (is) a parancsnoki posztban döngettem a szék támláját.
- Hát jó, mivel nem nagyon van más választás... - Szóltam. - Bal forduló, adjunk a Klingonoknak.
" Nem zavar hogy körübelül hetvenszer többen vannak?!" - kérdezte Kitcz.
- Nem. - Vontam meg flegmán a vállamat. Felnéztem, és láttam az ablakon át bámuló Vulkáni szempárokat. A pokol közepére kívántam az összeset. Kedvesen vigyorogtam feléjük, és egy csókot küldtem a legmagasabb Vulkáni felé. Az felhúzta a jobb szemöldökét.
Visszafordultam azonban mikor a "hajó" megrázkódott. Majdnem kiestem a székemből. Megkapaszkodtam a karfában.
" Ezek támadnak!" - idegeskedett a maga bájos kis skót akcentusával Ian.
- Jah, és még egy rohadt biztonsági öv sincsen! - sóhajtottam fel. - Ennyi év, és ennyi munka és nincs! - Kisöpörtem a szemembe lógó szőke hajszálakat és nagy levegőt vettem.
- Mi lenne ha most próbálkoznánk valami extrémmel. Jobb forduló, aztán tejes gáz!
" Elment az eszed?!" - Záporozott meg Kitcz. - " Nekivezeted a hajót a legközelebbi Klingonnak"
- Nem érdekel! - Felugrottam a székből, és farkas szemet bámultam a felénk közeledő KLingonnal.
- - Elegem van ebből a rohadt szimulációból! - Szóltam idegesen. A Klingon csak közeledett és közeledett.
Közben hátulról is lőttek, kellemetlenül remegett az egész miskulancia. Erősen kapaszkodtam a székbe, vártam hogy mikor lesz végre és mehetek haza, mert ki vagyok rúgva.
Az utolsó pillanatban azonban törtánt valami. Világítani kezdett a medállom ami most is a nyakamban lógott. Megérintettem, és beunytam a szemeimet. Minden annyira világossá vált mint a nap, mint a fénykorona amit akkor, régen láttam még kiskoromban abban az erdőben:
kinyitottam a szememet.
A Klingon már olyan közel volt hozzánk hogy a hajóorr csak centikre került attól hogy belecsapódjon a hatalmas ellenséges hajótömegbe.
Kitcz eltakarta az arcát, és közben engem szídott, Ian behunyta a szemeit és vigyorgott a többiek csak bambultak.
Felálltam, és hangosan a kormánynál ülő vigyorgó Skótra ordítottam.
- TÉRJ MAGADHOZ! HÚZD FEL! FEL FEL FEL! - A legénység magához tért, a hajó emelkedett. - TORPEDÓ MOST! AZTÁN HÁROMSZÁZFOKOS FORDULAT! - Ahogyan a torpedók becsapódtak a hajó megint megrázkodott.
- Vontató kötelet a Marura!
" Többen is jönnek!"
- Most már nem eresztem! - A hajó kijebb ért a nyílt űrből, utánunk a Klingonok. Megcsóváltam a fejemet és vissza ültem a székembe. Kemény helyzet volt, ha ezek utolérnek minket végünk van. Habár már a fele megvolt a tesztnek még mindig ott állt a lehetőség hogy mehetünk haza vagy visza a kisiskolába...
" Hát, ez szuper." - Vigyorgott a fekete bőrű Jayna a taktikai konzolnál. - " Maradt még négy torpedónk, aztán mehetünk a sunyiba."
- Nagyon jó. - Nyugtáztam.- idő?
Megkeményedett hangomra ujból Kitcz felelt.
" Kábé 10 perc, a rögzített célkoordinátáig. Van valami terved Denise?" - Odaléptem hozzá, a segédkonzolhoz és a szemeibe néztem.
- Talán. - gondolkodtam el. Rátenyereltem a panel azon felére ahol nem voltak gombok és az űrt kémleltem. Hirtelen újból megremegett a hajótest.
" Visszatérnek!" - Kiáltozta Jayna.
- Soha jobbat! - megigazítottam a kadet-ruhám és kihúztam magamat. - Felkészülni a torpedók becsapódására!
" Már megbocsáss de erre hogy lehet felkészülni?!"
- Ne most kitcz! - Visszaültem gyorsan a székembe, leültem és koordinátákat küldtem Iannak.
" Ez mi, Kirk?!" - Horkant fel a Skót.
- Eérgút.- Szóltam. A hajónk egy közeli aszteroida zóna mögé navigált.
" Ez nem a célkoordináta."
- Ha követjük a célkoordinátát makacsul, akkor tönkre is megyünk. Az a lényeg hogy oda jussunk nem az hogy mikor.
" Észre vettek" - Szólt Kitcz.
" Persze, mert követték a plazma jelünket.... szivárog az egyik szelep." - Tette hozzá Ian.
- Miért nem szóltál?! - kiáltottam összezárt állkapcsokkal.Legszívesebben megöltem volna most a fiút, de nem volt semmire sem időnk. - Zárjátok le a szelepeket...
" Ha így folytatjuk örökre a célt fogjuk kergetni" - Tette hozzá Jayna.
" Jah.. Tom és Jerry..." - Reagálta le Kitcz.
- NEM! - Kiáltottam fel, és akkorát ütöttem a karfára hogy az majdnem leszakadt.
"MI?!"
- Ne zárjátok le a szelepeket, inkább... engedjétek ki az összeset!
" MI VAN?!"
"MEgzakkantál Kirk?!"
- csak csináld!
" ÉS ha mindd meghalunk?!"
- ez csak egy rohadt szimuláció!
" Közeldnek..."
- A jelemre, utána kilőjjük mindd a négy torpedót....
" Húsz...19...18....17...."
- Felkészülni... - Motyogtam. Két választási lehetőség között álltunk mé mindig. ÉS a helyzet csak fokozódott.
" 3...2...1..."
- MOST! - A hajó másodpercek alatt kiengette a plazmát, én kérdés nélkül vágtam rá azonnal: - TŰZ! - Megfordultunk, majd megrázkódtunk. Panelok törtek össze, Jayne ájultan esett össze a visszacsatolási hiba miatt, Kitcz ilyedten ugrott fela segédkonzoltól.
A navigációs konzolhoz léptem, és még mielőtt bárki is megszólalhatott volna a célkoordinátához navigáltam a hajót.
- VÉGE! - Szólt a hangosbemondó.
20 fő megsérült, a szimuláció szerint, 2 halott de a Maru megmenekült. És mi is... Sikerült. "
Deniset előléptetik 17 évesen zászlóssá.
Denise mindig is jó pilóta volt. Talán túlságosan is...
" Aznap hírdették meg az űrközi kompversenyt!
Akkora izgalomban voltam, mondtam is Kitcznek hogy lopok egy kompot. Persze ő nem vett komolyan.
